Szerencsésnek mondhatom magam, hogy rátaláltam, rátalálhattam egy olyan műfajra, mely műfaj megismerésének és művelésének minden egyes fázisa felidézi bennem azt az elveszett aranykort, melyrol Hamvas Béla a következőket írja: „a kultúra egyet jelentett az emberiség szellemi hagyományainak felismerésével, új aranykor alkotásával, az élet elveszett értelmének keresésével, ahol a természettel harmóniában a jelképek és analógiák visszanyerik értelmüket, s a közösség ismét az isteni törvény rendjében él.”

A szövés ősi szerkezete nemcsak a XX század végének képalkotási módszereivel – digitális fénykép, a számítógép képernyojének pixel szerkezete – mutat hasonlóságot, hanem a nyelvvel és azzal az elsősorban keleti filozófiai gondolkodással, amelyben az élet szövetérol beszélnek. Gondolataink további értelmezésére ad lehetoséget a beszövendő szálak eredete, minősége és színe.

Ellentmondva a felgyorsult időnek, a szövés sok munkát és hosszú időt igénylő folyamata időtlenséget sugárzó témaválasztásra ösztönzött, miközben egyre távolabb kerültem a konkrét ábrázolástól.

Szerencsés vagyok azért is, mert a kárpitkészítés megtanulása és begyakorlása egybeesett a kárpitszövés megújításának kísérleti korszakával, azzal az időszakkal, mikor a műfaj „nagy generációjának” évfolyamai az új képalkotási módszerek és a szövés analógiájának felismerése következményeként, a kárpit tradícióinak újragondolásából, határainak kitágításából létrehozták azt az új, „megreformált szövést”, mely a továbbiakban inspirálója lett műfajunknak.

1978-ban végeztem el az Iparművészeti Főiskola Ferenczy Noémi által alapított kárpit-szakát, majd diplomám opponense, Solti Gizella segítségével és példája nyomán indultam el azon a műfaj határait átlépő úton, amelynek első állomásai Nagyítás és Előhívás című sorozataim voltak, amelyek először a Szombathelyi Biennálé ±Gobelin című kiállításán szerepeltek. A kárpit műfaját ezen a szemlélet- és generációváltást jelentő biennálén, a korszak festészetellenes nemzetközi képzőművészeti irányzatára, a hiperrealizmusra reflektálva – amelynek hazai felfutása éppen a kísérleti textil időszakára tehető – mint a fotó analógiáját mutattam fel, egyfajta lázadásként is az akkor még fennálló „rend”, a festők által tervezett kárpitok dominanciájával szemben.

A Nagyítás és Előhívás technikai kihívását a fénykép felületéhez hasonló szövött struktúrák kialakítása jelentette, ennek érdekében Solti „raszteres szövésnek” nevezett kísérletei nyomán az anyagok, a színek és a kötéstan kínálta variációs lehetoségekkel élve csíkraszteres felületek rendszerével mint tónusértékekkel folytattam kísérleteket. Kísérleteim révén bekapcsolódhattam a kárpit nyelvi megújításának folyamatába, amelynek „működése” George Kubler (1912-1996) amerikai művészettörténész Az idő formája című művében kifejtett elméletére emlékeztet. Kubler összekapcsolódó megoldások hálózataként írja le a művészet infrastruktúráját, amelyben az új megoldásokra az eloző generációk elképzelései és munkái gyakorolnak jelentős hatást. „Más szóval: ha az emberek új formákat hoznak létre, akkor – egy idobeli kiesés felszámolásával -- rábízzák magukat a régi ösvényekre, akaratlanul is engedelmeskedve egy olyan parancsnak, melyet műalkotások és csak műalkotások közvetítenek. Ez kétségtelenül a kultúra kontinuitásának egyik legjelentősebb mechanizmusa, amikor is egy réges-régen kihalt generáció megmaradt munkái még mindig ilyen erős hatást tudnak kiváltani.” Kubler a technikai újításoknak is kitüntetett szerepet juttat: „...a kapcsolódó megoldások gyarapodása nyomán kirajzolódnak egy néhányak által folytatott kutatás kontúrjai, s ez a formák utáni kutatás kitágítja az esztétikai gondolkodás határait. (…) Az egymással összefüggő vizsgálatok folyamatossága fokozza az egyes tárgyak nyújtotta örömöt, és felfoghatóbbá teszi azokat, mint az elkülönítő szemlélet.” Meglátásom szerint ezeknek a mechanizmusoknak köszönhető az autonóm szövött kárpitművészet hazai „nyelvi fordulata ”, amelynek nyomán a magyar autonóm kárpitművészet történetében olyan új szövésstílusok jelentek meg, amelyek magukon viselték alkotóik egyéniségét, ahogyan az irodalomban is bizonyos mondatszerkezetek, nyelvi fordulatok és művészi eszközök árulják el az író egyéniségét.