Dobrányi Ildikó Alapítvány
 
András Edit: A kárpit reneszánsz lelke
Semmi kétség, hogy a kortárs hazai kárpitművészet nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolása Dobrányi Ildikó művészetszervező tevékenységének, helyzetfelismerésének, fáradhatatlan és önzetlen tevékenységének köszönhető. Ő volt a szellemisége és a motorja a műfaj ezredvégi felfutásának.
Messze kimagaslott az általa képviseltek közül abban, hogy neki volt a közösségre, a műfajra vonatkozó érvényes víziója és volt hozzá ereje, energiája is, hogy azt kiteljesítse. Pontosan átlátta a művészeti világ működését, hogy az egyes művész egyedül nem tud áttörni, azaz csak részleges és nagyon behatárolt sikereket tud elérni, tehát a műfajt magát kell képviselni és reprezentációs lehetőséghez juttatni, mégpedig nemzetközi kontextusban, nemzetközi módszerekkel és gárdával. Maximalista volt, mindenből csak a lehető legjobbat akarta; kiállítóhelyből, zsűriből, könyvtervezőből, fordítóból – s valóban ütőképes, magas színvonalú csapatot toborzott maga mellé. Hite átsugárzott másokra is.
Nagyvonalú személyiség volt, elképzelései is nagyszabásúak voltak. Nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a nagy hagyományú és szakmailag felkészült, de történelmileg marginalizálódott hazai kárpitművészet behajózását nemzetközi vizekre. Megérezte a megfelelő történelmi pillanatot, hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt, és kézbe vette az irányítást. Utolsó percig tartotta a kormányrudat. Jól tudta, hogy hajója nélküle kísértethajóvá, kisszerű, személyes érdekek martalékévá válik, mely irány tévesztetten sodródik az ismeretlen vizeken. Vízionárius alkat volt, ezt is pontosan látta. Mint afféle hajóskapitány, sziklaszilárd jellem volt, kemény és hajlíthatatlan, nem ismert kompromisszumokat elképzeléseiben. Aki csak érintett volt grandiózus tervei valamelyik fázisában, avval személyes kontaktust teremtett és elbűvölő személyiségével, átütő céltudatosságával mindenkit levett a lábáról. A mozgalom, amit teremtett, a jelenség, amit neve fémjelzett, a kiállítások, a katalógusok, a nemzetközi szereplések sikere ezeken az építőköveken múlott: a tisztánlátáson, a kézben tartott szálakon, az azonnali reagáláson, a megalkuvás teljes hiányán.
A KÁRPIT kiállításokon a magyar kárpitművészet nemzetközi kontextusban jelent meg, mint egyenrangú partner, amivel más hazai műfaj nemigen dicsekedhet, beleértve az identitásproblémákkal nem küszködő, hagyományosan "magas művészeti" műfajokat, a festészetet, szobrászatot is, az iparművészetbe sorolt művészetekről nem is beszélve. Szakított a delegációs-kinevezéssel, nepotista szocialista káder gyakorlattal és az egyenlő esélyeket biztosító, szakmaiságon alapuló független zsűri intézményét és a névtelen elbírálás gyakorlatát vezette be, mely egy csapásra kifújta az áporodott levegőt a területről. Radikális lépése természetesen ellentábort is verbuvált azokból, akiknek a megelőző gyakorlat testre szabott volt, illetve azokból, akiknek a sikertől megmámorosodva az az illúziójuk támadt, hogy az elismerés, reprezentatív bemutatkozás mintegy alanyi jogon kijár nekik.
A nemzetközi sajtó a változást forradalmi tettként, a művészeti rendszerváltás jeleként értékelte és hozsannázta. A Szépművészeti Múzeumban megrendezett Kárpit kiállítások úgy értelmeződtek a nemzetközi szaksajtóban, mint a műfaj legjelentősebb nemzetközi fórumai, melyekre a világ minden tájáról zarándokoltak a művészek és a szakemberek. Az általa kezdeményezett Kárpit kiállítások intézménnyé nőtték ki magukat, amely a mai napig etalonként szolgál a nemzetközi színtéren. A kortárs magyar kárpitművészetről, az egyesület tevékenységéről a KÁRPIT-kiállítások okán és az ő promóciós tevékenysége révén rendszeresen jelentek meg írások európai, amerikai, kanadai és ausztrál szaklapokban (ETN Textileforum, American Craft, Shuttle Spindle and Dyepot), valamint a The Washington Post-ban, mely nemzetközi jelenlét szintén párját ritkítja a hazai művészeti palettán.
Érdekképviseletnek is tekintette az Egyesületet és saját szakmai nézeteivel ellentétben tágra nyitotta kapuit a művészeti képzettséggel nem rendelkező szövők előtt is, illetve azok előtt is, akik más területről (textilművészet, grafika) jöttek és kárpitokat terveztek, melyeket bérszövőkkel szövettek le. A későbbi történések fényében ez a demokratikus alapállás visszaütött, mert e két határterület erősen erodálta az általa képviselt szellemiséget, a művészi alkotótevékenység (tervezés) szimbiózisát a megvalósítással (szövés). A közösségi szellem fenntartása és a művészek szélesebb körének foglalkoztatása (és talán a széthúzás megakadályozása) érdekében a kárpitművészet közösségi útját is támogatta nagy kollektív megbízások megszerzésével és a munkálatok megszervezésével (Szent István kárpit, Corvin kárpitok). Távoli dédelgetett terveit, hogy a kárpitot visszavezesse az építészeti térbe, már nem tudta megvalósítani.
Nagyon fontosnak tartotta a művészeti események színvonalas dokumentálását is: mind a két Kárpit-kiállítást szakmai tanulmányokkal bővített elegáns kétnyelvű katalógus kísérte. A műfajnak szentelt, a maga nemében egyedülálló, szintén kétnyelvű, reprezentatív monográfia is az ő nevéhez fűződik. Röpke tíz év alatt két nagy nemzetközi kiállítás zsűrizéssel, szervezéssel, katalógussal, egy külföldi csoportkiállítás és egy monográfia és mintegy mellesleg a közösségi kárpitok páratlan teljesítmény.
Rengeteg energiáját, idejét emésztette fel a szervezőmunka, a pályázatok írása, támogatások felhajtása, amit fizetés nélkül (!), szakmai meggyőződéstől vezérelve végzett tíz éven keresztül. Sok lemondással járt művészetszervező tevékenysége, alig jutott ideje a saját munkájára és a doktori fokozat megszerzésére. Valami mindig előbbre való volt számára: a kiállítás, a nemzetközi képviselet, a közös munkák szerzése, a könyv ... Holott egyike volt a legjobb kárpitművészeknek.
Az ő halálát ugyan nem az irigység okozta, mint Arachnéét Ovidius Metamorfózisában, hanem egy gyilkos kór, amire lázas közösségi tevékenysége közepette nem figyelt fel időben, de az irigység, kisszerűség megkeserítette utolsó napjait. Amint kicsit megbillent, ezek az erők kerekedtek felül. Szenvedélyesen hitt az ügyben, amit rendületlenül, szó szerint utolsó leheletéig képviselt. Szerencsére ő kellően nagy formátumú személyiség volt ahhoz, hogy a vádaskodások ne érjenek fel hozzá, de környezetét mélyen bántotta a méltatlanság. Hívei, tisztelői szemében azonban annál nagyobb a teljesítmény, amit véghez vitt, mivel nem volt kivattázva az útja. Ő a forradalmi, úttörő utat választotta műfaja és a következő generációk érdekében. Tisztában volt vele, hogy ez az út göröngyös és buktatókkal teli, de szakmai meggyőződése, és szívóssága feledtette vele a nehézségeket. Mindig a távoli célt, a szinte lehetetlent pásztázta, hosszú távon és nagy léptékben gondolkodott, így szinte észre sem vette, hogy milyen hatalmas utat tett meg. Igaz, nem volt egyedül, voltak társai is, akikkel derűs és magnetikus személyisége révén el tudta hitette, hogy amit képvisel, az a dolgok rendje, csak rendületlenül csinálni kell. És csinálta is mindenki körülötte zokszó nélkül. Ebből is fakadt a visszanézve szinte hihetetlen prosperálás, mert sok-sok alkotó energiát volt képes mozgósítani.
A Kárpit II. kiállításon már erős hátfájásra panaszkodott, de nem akart egy percre sem távol maradni a rendezéstől, így akkor került csak orvoshoz, amikor betegsége már végzetes volt. Holott az élete értékesebb volt megannyi kárpitnál és kiállításnál. Én gondolkodás nélkül becserélném, de ő nem. Csak ez nyugtatja meg a háborgó lelket, mely nem tud belenyugodni korai távozásába. Rendkívüli egyéniség volt; halálával műfajának egy dicsőséges korszaka is lezárult.